A tsukamakiról is hosszú könyvet lehetne írni, de ezt szerencsére már megtette Mr.Thomas Buck, akinek a könyve könyvtáram gyűjteményét gazdagítja. Ezért csak a lényeget írom le röviden.

A tsukamaki szerepe, hogy megfelelő, kényelmes és csúszásmentes fogást biztosítson a markolaton, és hogy elszívja a tenyéren keletkező esetleges izzadtságot.

A markolat befonására számtalan stílust alakítottak ki, ezeknek elsősorban esztétikai jelentősége van.

Én a tsumami-maki stílust szeretem, az összes markolatom így fonom be már évek óta.

A tsukamaki eredetileg selyemből készül, de készítették pamutból is, illetve ezek keverékéből. Előfordult bőr tsukamaki is és papíból is készült, amit lakkal beitatva tettek keménnyé, erőssé.

Készítették sziláscet sziláiból is, vagy durvább növényi rostból, vagy rattanból.

Sokféle stílusban szőtték a tsukamakikat, általában a nők körében volt elterjedt foglalatosság.

A legtöbb stílusú fonat alá hishigamikat, hajtogatott papíralátéteket kellett helyezni a feszes tartás érdekében. Manapság kevesen tudják, hogy a hishigaminak azt a szélét, amelyik a markolat széle felé kerül, finoman laposra kell kalapálni, különben a használat miatt egyre erősebben fog látszani, ami elcsúfítja a markolatot. Ezt nem említik a könyvek.

A színeket és stílusokat illetően bármilyen kombináció elképzelhető, akár vegyes színűek is lehettek. Főleg ízlés kérdése, de családi sajátosság is lehetett a régi időkben, sok esetben ma is az.

Én szeretem a lilát, tengerészkéket, türkizkéket, sötétzöldet, rozsdabarnát, vöröset, de a még feketét is, amennyiben fekete szín is van a tokon.

Kevertszálas tsukamakit használok, ami minden tekintetben megfelelő fogást biztosít a markolataimnak. Kevés higított lakkal be szoktam ereszteni a fonatot. Ez nem érezhető a fogásnál, viszont tartós stabilitást biztosít a markolaton, egyáltalán nem tud elmozdulni és ugyanúgy elszívja a tenyér nedvességét.

Régen előfordult, hogy a tsukamakit vastagon átitatták lakkal. Ez nagy tartósságot ad a markolatnak, viszont könnyen csúszóssá válhat nedvesség hatására.

Fontos kimérni és beosztani a tsukamaki pontos helyét a markolaton, hogy az elkötés a megfelelő oldalra kerüljön. Bizonyos esetekben ez felcserélődhet, például akkor, ha a markolatot rövidíteni kellett, de nem akarták újrafonni az egészet.

Szamurájfilmekben lehet látni, hogy a harcos a szájába vett vízzel, vagy itallal végigspriceli a markolat mindkét oldalát, vagy pedig a száraz földbe, vagy porba tenyerel, mielőtt kézbe veszi a kardját.

Mindkét esetnek megvan a jelentősége. Ha túlságosan száraz a tenyér, a markolat könnyen kidörzsölheti azt, az izzadt, vagy véres tenyérben pedig könnyen megcsúszhat a markolat. E két eset kiküszöbölésére alkalmazták ezeket a találó megoldásokat.

Manapság már nem nehéz jó minőségű rájabőrhöz jutni, hiszen az internet világában szinte mindent könnyen be lehet szerezni. Nélkülözhetetlen része a japán kardoknak. Volt rá példa, hogy nem tettek rájabőrt az antik kardra, de ez nagyon ritka esetben fordult elő. Ritkán cápabőrt is helyeztek rá, de ez sem volt annyira jellemző.

Én szárított, tisztítatlan rájabőrt használok a kardjaimhoz, én magam tisztítom meg a szennyeződésektől. A bőrök hossza felvágatlan állapotban 60, 70 cm, ezeknek már szép nagy szemcsézetük van. Nem szeretem, ha hidrogén-peroxiddal kezelik, mert a hófehér bőr túl steril hatású a markolaton, ezért mesterségesen öregítem, besárgítom a felületét. Az így kezelt rájabőr régies, antik hatást kölcsönöz a kardoknak, sokkal eredetibbnek tűnnek és talán még szebbek is. A rájabőrt már minden esetben kétkomponensű műgyantával ragasztom fel, így soha nem fog lejönni a markolatról. Régebben faragasztót használtam és előtte vízben puhítottam a rájabőrt. Ez sem rossz megoldás, csak sokáig kell várni, amíg a víz elpárolog belőle, ráadásul a fa is felszívja a víz nagy részét. Láttam már olyan megoldást is, hogy a rájabőr kétoldalú ragasztószalaggal volt felragasztva a markolatra. Ez nagyon igénytelen és egyáltalán nem tartós megoldás.

A rájabőrt mindig hosszában kell felvágni, vagy egy nagyobb darabbal kell körbeborítani a markolatot, de sosem keresztben. Az eredeti kardokra sem keresztben vágott bőrt ragasztanak.

A kereszben vágott rájabőr is az eredeti kardok tanulmányozásának a hiányát mutatja.

 A rájabőr szemcsézete minden esetben a markolat vége felé növekszik. Drágább kardokon, de az antik kardokon a rájabőr középső része esik a markolat külső vége felé, ahol a legnagyobbak rajta a szemcsék. Ezt úgy lehet imitálni, hogy a legnagyobb szemcse helyére gödröt készítenek és egy csontból kialakított gömböcskét ragasztanak bele. Szinte tökéletes megoldás, és ha a bőr be van festve, akkor észrevehetetlen is.

A képen jól látható a rájabőr helyes használata.

Az antik japán kardok egyik nem túl esztétikus jellegzetessége, hogy a rájabőr illesztését a markolat belső oldalán a középvonalra helyezik, mint a képen látható.

Ennél a megoldásnál az idő teltével egyre jobban látszik az illesztés. Célszerűbb a rájabőrt a markolat széle felé illeszteni, ahol már takarásban van a fonat alatt. Sokkal szebb lesz a markolat illesztési csík nélkül!

Három éve jelent meg régebbi munkásságomról egy cikk a Prémium magazinban „Egy kiló húsz deka tiszta acél” címmel.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán és sok minden változott, egyvalami azonban nem: egy modern acélba, a szilícium ötvözetű rugóacélba vetett hitem.

Pontosan 34 éve készítettem ebből az acélból az első wakizashimat.

Tizenévesen a Hadtörténeti Múzeumban tanulmányoztam a régi fegyvereket, kardokat. Ekkor még csak az üvegen keresztül csodáltam a fegyvereket, de ceruza és papír mindig volt a táskámban, így rengeteg rajzot készítettem. Főként az elöltöltő fegyverekről és az ott látható három, különböző típusú és méretű szamurájfegyverről. Már ekkor tudtam, hogy addig nem fogok nyugodni, amíg el nem készítem a saját szamurájkardomat, amely egy igazi, jól használható modern kard lesz.

A vasas szakmában főleg szerszámokat, alkatrészeket készítettem és hőkezeltem is. Itt dolgoztam először rugóacéllal.

Nem a hagyományos japán technológia érdekelt, hanem az, hogy rugóacélból készítsek modern pengéket, kihasználva azt, hogy ez az anyag az előnyös tulajdonságai miatt tartósabb lehet, mint egy hagyományos módon készült kardpenge.

Az alábbi képen láthatóak az általam használt rugóacél technikai adatai, mechanikai tulajdonságai. Ez a rugóacél a német szabványoknak megfelelően készül.

Hogy csak egyet említsek, rugóacélból készül a világon az összes gépjárműben lévő lengéscsillapító rugó is. Folyamatos dinamikus terhelésnek van kitéve és ezt kiválóan bírja hosszú éveken, évtizedeken keresztül.

Ennél megfelelőbb modern, ötvözött acélt nem tudok elképzelni mai, modern kardpengék készítéséhez. A technológiát tekintve a melegen hengerelt nyersanyagból forgácsolással, hideg hajlítással alakítom ki a formát, amit a hőkezelés követ. Ezután egyengetem, majd csiszolom a pengéket. Készítek éles és életlen kardot is.

Életem során már nagyon sok pengét készítettem, egyre több tapasztalat birtokába jutottam. A jelenlegi pengéim 50-55 HRC keménységgel rendelkeznek, az ötvözőanyagoknak köszönhetően rugalmasak és kemények is egyszerre. Keménységük miatt jobban ellenállnak a korróziónak is, mint az eredeti pengék.

Egy életen át kiszolgálják gazdájukat, ha minden használat után elvégzik rajtuk a megfelelő karbantartást. Edzési vonal, azaz hamon nincs rajtuk, mivel teljes keresztmetszetben edzettek, viszont a nagyfokú tartósság ezt a „hiányosságot” bőven kompenzálja. Idézőjelben hiányosság, mert valójában állapot. Igény szerint pedig olyan esztétikai hamont készítek, amely pontosan ugyanolyan látványt nyújt, mint az eredeti edzési vonal az eredeti japán kardokon.

A japán kard kézvédőjével kapcsolatban manapság két tábort lehet említeni: vannak, akik az acéltsubákra, és vannak, akik a színesfém tsubákra esküsznek.

A tsubák formája és díszítése nagyon változatos. Vannak alaptípusok. Ezeken belül és kívül is végtelen a díszítések tárháza. Van áttört, teli, rátétes, aranyozott, ezüstözött, festett, állatos, emberes, növényes, tájképes, csatajelenetes, mitológiai ábrázolású, szimbólumos, írásjegyes, tárgyakat ábrázoló, jelenségeket ábrázoló, és még amit emberi fantáziával el lehet képzelni.

Láttam már elefántosat és szanszkrit írásjeleset, de még latin betűs tsubát is. Úgy gondolom, hogy a saját tervezésű hindu AUM-jeles tsubám és a napokban tervezett és ezért még nem publikált saját O.H.- monogram tsubám nem lóg ki a sorból.

Az acéltsuba főleg a régebbi kardokon volt, színesfém tsubák inkább az Edo-korra jellemzőek.

Az acéltsubák szívósabbak és keményebbek, mint a színesfém tsubák. Az acéltsuba viszont könnyen megrozsdásodik, ha rendszeresen kézzel érintik. A felületére védő bevonatot lehet maratni vegyszerekkel, vagy lehet kezelni olajos ráégetéssel, akár lakkozni is lehet. Sok megoldás van a védelmére. Ezek a módszerek jól védenek a korrózió ellen. Az acéltsuba lehet fekete, szürke, barna , de kékes-lilás árnyalatú is, ha éppen úgy akarjuk.

A színesfém tsubák felületén ún. nemes oxidréteg képződik, ami a fémet megvédi a további korróziótól. Ez lehet mesterséges, vagy természetes. Nagyon szép színeket lehet kihozni ezekből a tsubákból a vöröstől a sárgán keresztül a barnáig, de lehet fekete is, szürke is.

Létezik a modern cink-alumínium, vagyis spiáterből készült tsuba. Ez az anyag rideg és alacsony olvadáspontú, tompa fényű szürke fém. Galvanizálni szokták, vagy eloxidálják,vagy csak egyszerűen befestik a felületét. Lehetnek szépek, de rövid a szépségük, mert előbb-utóbb lekopik a felületük és előbújik a szürke valóság.

A spiáterből készült tsubákat és szerelékeket nem szeretem.

Az acéltsuba tehát erősebb a színesfémeknél, felfogja a kardvágást is, míg egy könnyű, dúsan áttört bronz, vagy réztsubát könnyen át lehet vágni. Viszont manapság nem indokolt, hogy karddal harcoljanak egymással, ezért végül teljesen mindegy, hogy kardunkat milyen anyagú tsuba ékesíti.

Hit, vagy ízlés kérdése a választás.

Az én kardjaimon van acéltsuba is, bronz is, sárgaréz is. Kedvencem a barnára patinázott bronzból készült lótusz-magházat ábrázoló tsubám, melyet én magam terveztem Sikereket ért el nyugati gyűjtők körében,de Japánban is.

Az egyéb szerelékeimet illetően bronzot és sárgarezet használok, acélt egyáltalán nem. Ezeket szintén patinázom.

 Főleg laikusok körében, de bizonyos harcművészek köreiben is az a tévhit kering, hogy a szamurájkard akkor jó, ha a tokja fekete és a markolat is fekete tsukamakival van befonva. Mert a kard egy fegyver, a fegyver pedig legyen fekete. A kötelező fekete edzőruháról nem is beszélve. Ők úgy vélik, hogy a színes markolatok, színes tokok, esetleg arany színvilágban vagy ezüstben pompázó kardok hivalkodóak, piperkőcöknek, vagy nőknek, esetleg homoszexuálisoknak valók.

Ez azt jelenti, hogy ők nem tanulmányoztak eredeti, régi japán kardokat, nem ismerik a japán művészet alapjait, vagyis a divatos fekete másolatokból indulnak ki, amiket előszeretettel használnak a mostani kardhasználók.

Az eredeti antik japán kardok többsége színekben és díszítettségben is igen gazdag. Sokat láttam „élőben”, feketét is láttam, de csak keveset.

Azok az antik kardok úgy szépek, ahogy vannak. Ha éppen lila, kék, türkizkék,zöld, sárga, okkersárga, barna, bordó és egyéb színkombinációkban pompáznak, akkor is szépek és hitelesek. Nem csak szépek, hanem gyönyörűek, mestermunkák, mind a pengéket, a markolatokat, a tokokat, mind pedig a szerelékeket illetően.

Főleg az Edo-korban voltak divatosak a színpompás kardok a gazdagon díszített szerelékeikkel.

Azt mondják páran, hogy a japán kard az Edo-korban elveszítette a harci értékét. Én úgy gondolom, hogy egy borotvaéles kardnak mindig megmarad a harci értéke, akármilyen a színe, díszítése. Én inkább azt mondom, hogy maga a kor, illetve az akkori gondolkodás veszítette el a harci értékét, ami viszont egyáltalán nem baj, hiszen az emberélet drága, a háború pedig értelmetlen halálba parancsolja az ártatlan embereket, nem is beszélve arról, ha folyamatosan belharcokról beszélünk. A békeidő beköszöntése pedig mindig utat nyit a fejlődésnek. A fejlődés pedig pozitív.

Természetesen van, akinek az ízlésvilága fekete kardot kíván, ezt ebben a formában elfogadom. Fogadja el tehát ő is az én ízlésemet, miszerint én a színes kardokat jobban szeretem, mint a feketéket.

 A mekugi bambuszból készül, néha szaruból is. Jobb esetben nagy átmérőjű bambuszból, annak is a kérgéhez közeli részéből, mert itt a legerősebb az anyaga. A mekugi nagyon apró, de mégis nagyon fontos alkatrész, mert enélkül a kard használhatatlan, nincs, ami összetartsa, szétesik.

A mekugi hossza akkor jó, ha a helyére ütve nem áll kijjebb a fonat magasságától, de legalább addig ér. Ez azért fontos, mert „vakon” is érezhető a tenyérrel, hogy a mekugi a helyén van, így biztonságosan lehet használni a kardot. A túl hosszú, kiálló mekugi zavaró tényező a gyakorlásnál.

Tehát a mekugi a kard jobboldaláról van behelyezve a markolatba.

Még jobb, ha a mekugi helye ferdén, legalább 14-15 fokkal megdöntve van kifúrva. Ez azért előnyös, mert a kard szétszedésekor nem kell a fonatot feszegetni, hogy hozzáférhessünk a mekugihoz a kiütővel.

Ha már a megugiról beszélek, akkor megemlítem, hogy az én kardjaimban döntött és kúpos megugik vannak. Én viszont sárgarézből, esztergálással készítem őket a biztonságosabb kardhasználat miatt. Ezt azért preferálom, mert többször találkoztam lötyögő-zörgő karddal, amelyből a mekugit három darabban szedtem ki. A törött mekugi fokozottan balesetveszélyes, mert gyakorlás közben a penge kirepülhet a markolatból!

A kúposságukat tekintve Morse-kúpot használok, a furatot kúpos dörzsár segítségével alakítom ki. „A Morse-kúp szabványosított szerszámvég-kialakítás, amely abból a célból készül, hogy a kúpos végű szerszámot a vele illesztett foglalatban a felületek között létrejött súrlódás a helyén tartsa. A Morse-kúppal megvalósított kötés önzáró, csak eszközzel bontható.”

A keményfa (bükk, kőris, akác) markolataimban a 14-15 fokos dőlésszögű, Morse-kúpos félkemény sárgaréz mekugi az én fejlesztésem. Biztonságos, könnyen ki-és beüthető, tartós, antikolva pedig harmonizál a szerelékeimmel!

 Csak a lényeges dolgokat sorolom fel!

Először is nézzük meg, hogy a japán kard (például a katana) milyen alkatrészekből áll.

(ha a képet új lapon nyitod meg, akkor eredeti méretben láthatod, könnyen olvashatod a számozást!)

A japán kard alakja és mérete többféle. Van hosszabb, rövidebb. Íveltebb és kevésbé ívelt. Van egyenletesen ívelt, van tőben íveltebb és van a hegye felé íveltebb. Van majdnem egyenes és egyenes. Van szélesebb és keskenyebb. Van rövidebb és hosszabb hegyű és van fokéllel rendelkező is. Van hirtelen keskenyedő és van alig keskenyedő. Van vastagabb és van vékonyabb. Van vércsatornás és vércsatorna nélküli. Ez utóbbiból sokkal több van, mint vércsatornásból.

Többféle kissaki (kardhegy) létezik. A kardhegy a keresztirányú yokote-vonaltól kezdődik.
A valódi yokote két, eltérő irányú konvex felület találkozása. Ez nem egyenlő a lekerekített végű, keresztirányban megcsiszolt hegyű pengéken látható határvonallal.

Tehát sokféle japán kard van, méret és típus szerint is. Az edzési vonal (hamon) rajzolata is jellemző, sokféle létezik Van olyan is, amelyiken nincs edzési vonal, ez viszonylag ritka.

A kardokon a hajtogatás által létrejön a felületen az erezetes rajzolat (hada), ezek is különbözőek.

A markolattüskék (nakago) is lehetnek különbözőek. A felületük átmunkálása is különböző.

A penge (toshin) keresztmetszete is többféle lehet.

Általában az élhosszúság határozza meg a kard típusát. Egy shaku alatt tanto, vagy aikuchi. Egy és két shaku között wakizashi vagy  kodachi, vagy uchigatana, két shaku fölött katana, vagy o katana, vagy tachi , vagy handachi.

Ezektől vannak eltérő esetek, amikor a típust nem a pengeméret, hanem a szerelék típusa, illetve a funkció határozza meg.

A szerelékek mérete és alakja, valamint a markolat alakja és a markolatfonat  is többféle lehet.

Ezen a linken különböző gyönyörű markolat található:

http://www007.upp.so-net.ne.jp/m-kenji/tsukamaki.html

A kard tokja is többféle lehet. Volt ilyen is:

A kardok méreteit a páncélzat változása és a harcmodor változása határozta meg.

Az Edo korban divatos volt a régi, nagy pengéket megrövidíteni, ami a markolattüske felől történt. Ettől a markolattüskén lévő felirat sok esetben elveszett, de meg is lehetett menteni.. A második nakago-illusztráción ez is szemléltetve van.

A megrövidített kardokon több furat (mekugi ana) is látható a markolattüskén, attól függően, hogy hányszor rövidítették. Rövidíthették akkor is, amikor a kard új szereléket kapott. Ezt a majdnem, vagy már egymásba érő furatok mutatják.

A csorbult pengéket újracsiszoltatták ezáltal keskenyebbé vált és vékonyodott is. Minél többször csiszoltatták újra, úgy fogyott az edzett részből (yakiba), végül alig maradt belőle. A sokat csiszolt pengéket úgy lehet felismerni, hogy a markolattüske és az él találkozásánál a szeglet (hamachi) sokkal kisebb, mint a penge hátánál lévő szeglet (munemachi).

A hamachi és a munemachi egy magasságban vannak. Itt a legvastagabb a penge keresztmetszete. Nagyon sok másolaton, vagy iaitokon. (gyakorlókardok, melyeknek a pengéje általában cink –alumínium ötvözet, a felülete pedig krómozott) ez eltolódik az egyszerűbb kivitelezés miatt. Ez főleg a szétszedéskor látszik. Nem esztétikai hiba, de az eredeti japán kardok nem így készültek!

A másolatok pengéjén ritkán látszik az erezet, vagy pedig túlságosan is kontrasztos az erezet.

A másolatok pengéjén vagy van edzési vonal, vagy nincs, vagy csak esztétikai edzési vonal látható.

A silány másolatokon ritkán foglalkoznak a markolattüske precíz kialakításával. Általában flexszel csiszolt, göröngyös és csámpás szokott lenni.

Főleg a kínai másolatokon két furat van a markolattüskén, két pecekkel van  a markolat rögzítve. Ráadásul nincs lesorjázva, mindig éles a furatok széle a pengén! Az eredeti japán kardokon mindig csak egy rögzítőpecek (mekugi) volt!

A gyengébb másolatokon a gallér (habaki) formája általában nem megfelelő. Sokszor keskenyebb a pengénél, vagy a markolat felé lejt. Ez súlyos használati és esztétikai hiba! A jó habaki a markolat felé szélesedik, az eleje pedig egyvonalban van a pengével!

A másolatokon sokszor a kurigata, vagyis a tokon lévő fül rossz helyen van. Túl messzire teszik a koiguchitól, vagyis a tok bemeneti nyílásától. Ez hiba! Megnehezíti a kard helyes használatát minden kardrántáskor és minden eltételkor! Eredetileg katanák esetében 4 ujjnyira, wakizashinál 3 ujjnyira, tantónál pedig kétujjnyira kell lenni a kurigatának a koiguchitól!

Hiba, ha túlságosan szorul a habaki a tokban! Hiba, ha lötyög a habaki a tokban! (Ez utóbbi nem minden esetben hiba, a kardhasználó stílustól és mesterétől is függhet.) Idővel a sok használattól kikopik a koiguchi, olyankor szűkíteni kell a nyílásán!

Hiba, ha a kard nagyon lötyög a tokban! Ez azt is jelentheti, hogy sorozatgyártott pengének sorozatgyártott a tokja is. A sorozatgyártott tok nem csak belül tágas, hanem kívül is vastag, ormótlan, ami esztétikailag sem megfelelő!

A jó tok (saya) majdnem passzos a pengével, finoman csúszik benne az acél. A jó saya egyedileg készül a pengéhez.

A markolat (tsuka) nem jó, ha túl kövér!  Ez a kard háta, vagy éle felől látható, de érezhető is. A markolat legyen közepesen lapos, így jobban alkalmazkodik a tenyér alakjához, könnyebb vonalban tartani a kardot. A markolaton lévő fonat (tsukamaki) legyen mindig feszes. A másolatokon sokszor nagyon csúnyán van befonva a markolat és azt sem tudják, hogy hogyan kell elkötni a fonatot. Ráadásul a hishigamit ( papíralátétet) kispórolják a fonatból, pedig sok fonat-stílusban szükség van rá. Súlyos esztétikai hiba!

Másolatokon sokszor előfordul az is, hogy a rájabőrt (samegawa) keresztben vágják fel és úgy ragasztják fel a markolatra. Ez helytelen! A rájabőrt mindig hosszában kell felragasztani és ráadásul úgy, hogy a nagyobb szemcsék mindig a markolat vége felé legyenek, főleg a markolat külső oldalán!

Másolatokon sokszor előfordul a silány, cink-alumínium ötvözetből (spiáter) öntött szerelék. ezekről egy idő után lekopik a bevonat és matt szürke lesz a színe. Nem ajánlott!

Másolatokon sokszor előfordul, hogy a szerelékek ferdén, csámpásan vannak elhelyezve a markolaton. Ez súlyos esztétikai hiba! Ilyesmit eredeti japán kardokon nem lehet látni!

Sokszor előfordul a másolatokon, hogy a markolat eleve csámpásan áll a pengéhez képest, a penge nem a markolat középébe fut. Ez is súlyos esztétikai hiba!

Sok másolaton láttam fogaskerékre emlékeztető seppákat (alátét a kézvédő két oldalán) Ez is súlyos esztétikai hiba, ilyen nem volt az eredeti kardokon!

Sokszor találkoztam másolatokon sorjás, éles alkatrészekkel. Ez nem előnyös, mert szúrja, vághatja a kezet használat közben. Hiba!

Sok másolaton előfordul, hogy a menukikat (markolatdíszeket) nem jó helyre helyezik. Ez súlyos hiba, mert rossz fogást eredményez a markolaton!

Sokszor előfordul másolatokon, hogy már a tokban lévő kardon látszik, hogy az egész kard úgy csámpás, ahogy van! Ez súlyos esztétikai hiba!

A penge, ha túl ívelt, akkor nehezebb gyorsan kirántani a tokból, valamint amikor megállítod a vágást, könnyen megbillenhet a kézben.

A penge, ha túl egyenes, nehezebb vele szépen gyékényt vágni, viszont könnyebb gyorsan kirántani a tokból. 

Ha a kardod túl hosszú, akkor nem tudod megfelelően használni. Ha a kardod túl rövid, akkor ugyanez a helyzet. Ha a kardod túl nehéz, akkor sem tudod megfelelően használni, ha túl könnyű, az sem jó. A penge kiválasztásakor meg kell találni a középutat. 

Hiba, ha túlságosan csörög-zörög a kard használat közben! Zavaró tényező lehet gyakorlás közben, vagy jelezheti azt is, hogy a mekugi el van törve!

Hiba megvásárolni az olcsó kardápoló készletet! Az abban lévő kis kalapács nem megfelelő a kard szétszedéséhez! Ugyanis a kalapácsban lévő kis kiütő pecek túl vékony, ezáltal beleverődik a mekugiba, ahelyett, hogy azt akadálymentesen kiütné a helyéről! A kis kiütő pecek átmérője legyen legalább 2,5, de inkább 3 mm!

A kardok pengehosszát összeszerelt állapotban  mindig a habakitól kell mérni, sosem a tsubától (kézvédőtől) !

A kardot , amelyik acélból van, minden használat után illik megtakarítani, akár eredeti, akár másolat. Ennek hiányában azokon a helyeken, ahol hozzáér a kezünk, elkezd rozsdásodni. Már a halvány rozsdafoltok eltüntetése is csiszolást igényelhet, ami munkaigényes és drága!

Sokan azt hiszik, hogy a choji (szegfűszeg)-olaj nem más, mint amit illóolajként lehet vásárolni kis üvegcsékben. Ez tévedés! Tömény szegfűszegolajat tilos a pengére önteni!.A choji-olaj nem más, mint 99% bázisolaj és 1% szegfűszegolaj keveréke. A bázisolaj mindig ásványi olaj, mert a növényi olajak megromolhatnak, vagy beszáradhatnak. Én paraffinolajat használok a karbantartáshoz már 20 éve, ami tökéletesen bevált, ráadásul olcsó is. Ritkán keverek hozzá illóolajat. Azt sem árt tudni, hogy a penge karbantartása után az olajat rendesen le kell törölni a pengéről, nem szokták tocsogósan hagyni, mert a por könnyen ráragad, ami aztán a tokban fog kikötni.

Tudni kell azt is, hogy hosszabb idő elteltével a kardhüvelyben megjelenhetnek olyan baktériumok is, amelyek az anyagcseréjük során savas kémhatású anyagot termelhetnek, ami szintén rozsdafoltot okozhat a penge felületén. ilyenkor nem árt a tokot lecserélni, vagy a belsejét kivakarni egy speciális szerszám segítségével, ami eltávolítja a fertőzött felületet.

Az egyik fő téma, mint már említettem, az, hogy valóban helytállóak-e azok a szélsőséges állítások a japán kardokkal kapcsolatban, amiket a regények, filmek, legendák, vagy a szóbeszéd terjeszt róluk? Ilyenekre gondolok, hogy sosem csorbul ki az éle, kettévágja a puskát, vagy a ráhullott könnyű selyemkendőt, vagy hogy évekig kovácsolják a pengét, vagy hogy a harc közben a zsírosodott pengével egyre nehezebb vágni stb., stb.

Hát nem, nem helytállóak ezek az állítások. A japán kard valójában nagyon érzékeny a hirtelen erőhatásokra. Könnyen kicsorbulhat, mert az éle nagyon kemény. Amikor két pengeél találkozik egymással, akkor mindenképpen kicsorbulnak. A csorbulás azt jelenti, hogy kagylóhéjszerűen kipattan egy darabka az élből. Sok csorbult penge volt a kezemben, de volt már olyan is, amelyiknek az élén bevágások és apró kihajlások voltak. Ez azt jelenti, hogy az él nem volt keményre edzve. Egy célpont vágásakor ferdén tartott kard pedig könnyen elgörbülhet, mert a penge teste nincs megedzve, lágy az élhez képest. Görbe pengéket is láttam már, sőt olyat is, amelyik enyhén meg volt csavarodva. A korrózióra is nagyon érzékeny, nem szabad fogdosni kézzel, mert hamarosan halvány rozsdafoltok kezdenek rajta megjelenni. A japán kard belsejében is keletkezhet rozsda, ez az egyik kettévágott, antik pengedarabomon nagyon jól látszik. Ez azt mutatja, hogy a kovácsolási rétegek közti hegedés nem mindenhol tökéletes, így behatolhat a pára ezekre a helyekre, ami megindítja a korróziós folyamatot.

Az egyik japán kardokról szóló könyv pedig azt írja, hogy egyre nehezebb vágni a csata hevében zsírosodó pengével, sőt, pár ember levágása után már használhatatlan is. Ez sem igaz. Ha a penge éles, akkor zsírosan is jól vág, lásd, amikor a konyhában szeleteled a húst, de a hentesek is késekkel vágják a húst az üzletben. A kard akkor vág egyre nehezebben, amikor egyre jobban csorbul az éle. Valószínűleg rosszul fordították magyarra a könyvben lévő cikket. Hozzáteszem, hogy ebben a könyvben nyílpuskának nevezik az elöltöltős, feketelőporos, kanócos puskákat is.

Aztán ott van az a bizonyos film, amelyben lassan ráhullik a feldobott selyemkendő a nyugvó kard élére. A japán kard borotvaéles, de ennek ellenére fizikailag lehetetlen, hogy erőhatás nélkül átvágjon át egy pillekönnyű kendőt.

A puskát nem lehet kettévágni a karddal. A puska szerkezete és csöve acélból van, ami szívós és ellenálló.

Volt még egy érdekes jelenet egy sorozatban: a féltékeny szamuráj a kardját belevágta a gerendába, majd az ottragadt kardot megfeszegette jobbra-balra, a kard pedig eltört. Ilyen sincs, hogyan is törhetne el ennyitől egy  6, 7, vagy 8 mm vastagságú acél penge? Előbb hajlik el, mintsem eltörik!

Olvastam már az is, hogy évekig kell kovácsolni a pengét, mire elkészül. Akkor hogyan lehetett volna annyi harcost kardokkal felszerelni, folyamatosan, évszázadokon keresztül? Nem minden kardot örököltek a harcosok, rengeteg megsemmisült a csatákban, vagy csak egyszerűen elveszett.  Egy pengét pár nap alatt le lehet kovácsolni, főleg, ha a mesternek több segédje is volt.

 Azt is írják, hogy a ma készült pengék minősége nem közelíti meg a régi pengék minőségét. Nem logikus állítás. Merem állítani, hogy a ma élő mesterek között több olyan van, aki még jobbat is tud készíteni, mint a régiek. Hiszen, ahogy telik az idő, teltek az évszázadok, a mesterek egyre nagyobb tapasztalatra tettek szert a szakmában, az információáradás is egyre gyorsabb lett. Régen csak a tapasztalataikból táplálkoztak, ma már az anyagismeret tudománya által is többet tudnak a japán kardkovács mesterek.