Az egyik fő téma, mint már említettem, az, hogy valóban helytállóak-e azok a szélsőséges állítások a japán kardokkal kapcsolatban, amiket a regények, filmek, legendák, vagy a szóbeszéd terjeszt róluk? Ilyenekre gondolok, hogy sosem csorbul ki az éle, kettévágja a puskát, vagy a ráhullott könnyű selyemkendőt, vagy hogy évekig kovácsolják a pengét, vagy hogy a harc közben a zsírosodott pengével egyre nehezebb vágni stb., stb.

Hát nem, nem helytállóak ezek az állítások. A japán kard valójában nagyon érzékeny a hirtelen erőhatásokra. Könnyen kicsorbulhat, mert az éle nagyon kemény. Amikor két pengeél találkozik egymással, akkor mindenképpen kicsorbulnak. A csorbulás azt jelenti, hogy kagylóhéjszerűen kipattan egy darabka az élből. Sok csorbult penge volt a kezemben, de volt már olyan is, amelyiknek az élén bevágások és apró kihajlások voltak. Ez azt jelenti, hogy az él nem volt keményre edzve. Egy célpont vágásakor ferdén tartott kard pedig könnyen elgörbülhet, mert a penge teste nincs megedzve, lágy az élhez képest. Görbe pengéket is láttam már, sőt olyat is, amelyik enyhén meg volt csavarodva. A korrózióra is nagyon érzékeny, nem szabad fogdosni kézzel, mert hamarosan halvány rozsdafoltok kezdenek rajta megjelenni. A japán kard belsejében is keletkezhet rozsda, ez az egyik kettévágott, antik pengedarabomon nagyon jól látszik. Ez azt mutatja, hogy a kovácsolási rétegek közti hegedés nem mindenhol tökéletes, így behatolhat a pára ezekre a helyekre, ami megindítja a korróziós folyamatot.

Az egyik japán kardokról szóló könyv pedig azt írja, hogy egyre nehezebb vágni a csata hevében zsírosodó pengével, sőt, pár ember levágása után már használhatatlan is. Ez sem igaz. Ha a penge éles, akkor zsírosan is jól vág, lásd, amikor a konyhában szeleteled a húst, de a hentesek is késekkel vágják a húst az üzletben. A kard akkor vág egyre nehezebben, amikor egyre jobban csorbul az éle. Valószínűleg rosszul fordították magyarra a könyvben lévő cikket. Hozzáteszem, hogy ebben a könyvben nyílpuskának nevezik az elöltöltős, feketelőporos, kanócos puskákat is.

Aztán ott van az a bizonyos film, amelyben lassan ráhullik a feldobott selyemkendő a nyugvó kard élére. A japán kard borotvaéles, de ennek ellenére fizikailag lehetetlen, hogy erőhatás nélkül átvágjon át egy pillekönnyű kendőt.

A puskát nem lehet kettévágni a karddal. A puska szerkezete és csöve acélból van, ami szívós és ellenálló.

Volt még egy érdekes jelenet egy sorozatban: a féltékeny szamuráj a kardját belevágta a gerendába, majd az ottragadt kardot megfeszegette jobbra-balra, a kard pedig eltört. Ilyen sincs, hogyan is törhetne el ennyitől egy  6, 7, vagy 8 mm vastagságú acél penge? Előbb hajlik el, mintsem eltörik!

Olvastam már az is, hogy évekig kell kovácsolni a pengét, mire elkészül. Akkor hogyan lehetett volna annyi harcost kardokkal felszerelni, folyamatosan, évszázadokon keresztül? Nem minden kardot örököltek a harcosok, rengeteg megsemmisült a csatákban, vagy csak egyszerűen elveszett.  Egy pengét pár nap alatt le lehet kovácsolni, főleg, ha a mesternek több segédje is volt.

 Azt is írják, hogy a ma készült pengék minősége nem közelíti meg a régi pengék minőségét. Nem logikus állítás. Merem állítani, hogy a ma élő mesterek között több olyan van, aki még jobbat is tud készíteni, mint a régiek. Hiszen, ahogy telik az idő, teltek az évszázadok, a mesterek egyre nagyobb tapasztalatra tettek szert a szakmában, az információáradás is egyre gyorsabb lett. Régen csak a tapasztalataikból táplálkoztak, ma már az anyagismeret tudománya által is többet tudnak a japán kardkovács mesterek.