Főleg laikusok körében, de bizonyos harcművészek köreiben is az a tévhit kering, hogy a szamurájkard akkor jó, ha a tokja fekete és a markolat is fekete tsukamakival van befonva. Mert a kard egy fegyver, a fegyver pedig legyen fekete. A kötelező fekete edzőruháról nem is beszélve. Ők úgy vélik, hogy a színes markolatok, színes tokok, esetleg arany színvilágban vagy ezüstben pompázó kardok hivalkodóak, piperkőcöknek, vagy nőknek, esetleg homoszexuálisoknak valók.

Ez azt jelenti, hogy ők nem tanulmányoztak eredeti, régi japán kardokat, nem ismerik a japán művészet alapjait, vagyis a divatos fekete másolatokból indulnak ki, amiket előszeretettel használnak a mostani kardhasználók.

Az eredeti antik japán kardok többsége színekben és díszítettségben is igen gazdag. Sokat láttam „élőben”, feketét is láttam, de csak keveset.

Azok az antik kardok úgy szépek, ahogy vannak. Ha éppen lila, kék, türkizkék,zöld, sárga, okkersárga, barna, bordó és egyéb színkombinációkban pompáznak, akkor is szépek és hitelesek. Nem csak szépek, hanem gyönyörűek, mestermunkák, mind a pengéket, a markolatokat, a tokokat, mind pedig a szerelékeket illetően.

Főleg az Edo-korban voltak divatosak a színpompás kardok a gazdagon díszített szerelékeikkel.

Azt mondják páran, hogy a japán kard az Edo-korban elveszítette a harci értékét. Én úgy gondolom, hogy egy borotvaéles kardnak mindig megmarad a harci értéke, akármilyen a színe, díszítése. Én inkább azt mondom, hogy maga a kor, illetve az akkori gondolkodás veszítette el a harci értékét, ami viszont egyáltalán nem baj, hiszen az emberélet drága, a háború pedig értelmetlen halálba parancsolja az ártatlan embereket, nem is beszélve arról, ha folyamatosan belharcokról beszélünk. A békeidő beköszöntése pedig mindig utat nyit a fejlődésnek. A fejlődés pedig pozitív.

Természetesen van, akinek az ízlésvilága fekete kardot kíván, ezt ebben a formában elfogadom. Fogadja el tehát ő is az én ízlésemet, miszerint én a színes kardokat jobban szeretem, mint a feketéket.